Attól, hogy január van, nem kötelező életmódváltásban gondolkodni. Van, amikor az is elég, hogy az életünket egyben tudjuk tartani.

Az év eleje sokunkban automatikusan elindít egy belső nyomást: most kellene rendet tenni, újrakezdeni, jobbá válni. Mintha a naptár önmagában elvárásokat támasztana velünk szemben.

Pedig az élet nem így működik. Nem minden életszakasz alkalmas a megújulásra.

Vannak időszakok, amikor van erőnk tervezni, alakítani, változtatni — és vannak olyanok is, amikor minden energiánk arra megy el, hogy működjünk. Hogy helytálljunk, gondoskodjunk, reagáljunk a kihívásokra, és közben valahogy ne essünk szét.

Ilyenkor a kitartás fontosabb feladat, mint az átalakulás. Ez nem gyengeség vagy kudarc, hanem realitás.

A változás nem attól válik valóra, hogy magunkra erőltetjük, hanem attól, hogy megérik bennünk. Sokszor nem az a kérdés, hogy akarunk-e változni, hanem az, hogy van-e hozzá tér, idő, belső szabadság.

Amikor még nincs itt az ideje, az elvárás csak bűntudatot kelt, nem előrelépést.

Az igazi életmódváltás ritkán kezdődik nagy, hangzatos elhatározással. Inkább csendes felismerésekkel indul: egy ponton már nem akarunk ugyanúgy továbbmenni, ahogy eddig. Észrevesszük, mi fáraszt, mi nem szolgál minket tovább.

Amikor eljön az ideje, a változás már nem nyomasztó kényszer lesz, hanem válasz egy valódi szükségletre.

Addig pedig teljesen rendben van, ha a feladatunk „csak” annyi, hogy megtartsuk azt, ami van. Hogy vigyázzunk magunkra és arra, ami fontos – annyira, amennyire most tudunk.

Ez nem a fejlődés ellentéte, hanem gyakran annak előfeltétele.